Széles körben elterjedt nézet szerint az érzelmi manipuláció mindig kívülről jön, valaki vagy valakik át akarnak verni bennünket… pedig a dolog jóval árnyaltabb, a folyamat megértéséhez érdemes magunkba néznünk. 

A klasszikus meditációs ülésnek, amennyiben öt percnél többet szeretnénk egy helyben mozdulatlanul maradni, van néhány betartásra érdemes követelménye. Ha anatómiai felépítésünk és fizikai állapotunk megengedi, törekedjünk arra, hogy a térdeink mindig lejjebb legyenek, mint farokcsontunk (ugyanis így tudjuk a csípőnket magunk alá billenteni, biztos alapot szolgáltatva a gerincnek), ennek eléréséhez viszont mindenképpen ülni kell valamin. Jelen írás azt fogja taglalni, milyen lehetőségeink vannak a fenekünk és a talaj közötti tér kitöltésére.

Minden életszakasznak megvan a maga jellemző „társasági eseménye”: fiatalon többnyire esküvőkre voltam hivatalos, aztán jött egy időszak, amikor inkább temetésekre kaptam értesítőt, mostanában ismét inkább az esküvők vannak előtérben, és gondolom a sorminta így is fog folytatódni.

Az újszülött úgy érkezik a világra, hogy már az alapcsomagban benne van az érzelmek felismerésére és kifejezésére való képessége, tehát ez nem igényel semmiféle tanulást. Szükség is van rá, hiszen a csecsemő érzelmek kifejezésével kommunikál, küld üzeneteket hogyléte felöl a külvilágnak, amiből az anya leszűrheti, mire van aktuálisan igénye a jövevénynek.

10 napon keresztül napi 10 óra meditáció. A résztvevők végig vállalják a „nemes csendet”, azaz némák maradnak, és az élőlényekkel kapcsolatban mindenféle kommunikációs csatornát kerülnek, beleértve a jelbeszédet és a szemkontaktust is.

Ez a két fogalom gyakran összemosódik, sőt szinonimaként is használják, pedig hatalmas különbség van a kettő között, ugyanis a meditáció alapvetően munka, nem pihenés (szemben a relaxációval ahol a regenerálódás a kívánt cél).

Gyerekkoromban gyakran nyomtam az arcom az ablaküvegre kifelé bambulva. Hogy mi járhatott a fejemben, nem tudom, valószínűleg nem gondolkodtam konkrét dolgokon. Viszont a mai napig határozottan emlékszem a légzés hangjaira, az ablaküvegen megjelenő majd eltűnő párafoltra, az üveg ízére és az ablakon túli látványra. Ma már tudom, hogy lényegében kontemplatív gyakorlatot végeztem, vagyis az érzékszervi tapasztalást csúcsra járattam, míg az agyalást minimalizáltam. Szerencsére senki sem szembesített azzal, hogy amit csinálok, azt kontemplációnak hívják, valószínűleg meg is ijedtem volna ettől a fura és idegen hangzású szótól és azonnal abbahagyom művelését.