Egy előző írásomban azt taglaltam, hogy az empátia és a szimpátia nem szinonima, sőt empatikusak lehetünk olyan megnyilvánulás irányába is, ami számunkra ellenszenves, vagy egyenesen az életünkre tör. Ez nem zárja ki a hatékony önvédelmet, sőt segítségünkre lehet az ellenfél motivációinak a megértéséhez, ezzel a tudással megtámogatva pedig előnyre tehetünk szert. Amikor ezeket a gondolatokat leírtam, még nem sejtettem, hogy az elgondolást hamarosan valós vészhelyzetben is kipróbálhatom.

Gyanús volt, hogy a szövettani eredmény ilyen sok oldalból áll. A printerből csak jöttek és jöttek egymás után a papírlapok. A bőrgyógyász szakorvos kezébe vette a stócot, belemélyedt, vissza-vissza lapozott, majd végre felnézett. Arcáról nem olvastam le semmilyen érzelmet, alapvetően optimista beállítódású vagyok, ezért itt még reménykedtem. Rövidesen azonban kimondta azt a szókapcsolatot, amit senki sem akar hallani önmagával kapcsolatban: rosszindulatú daganat...

Megkaptam a behívómat az onkológiai intézetbe, azzal az eligazítással, hogy haladéktalanul jelentkezzek a megfelelő állomáshelyen.
A hosszú háborúkat megélt katonák visszaemlékezéseiben olvastam, hogy egy hadjárat során a legjellemzőbb állapot a várakozás... aztán időnként rövid szakaszokban felgyorsulnak az események, és eldől élet-halál sorsa. Nincs ez máshogy a kezelés folyamán sem, hosszú várakozási szakaszok váltják egymást, köztük néhány perces történéssel.
A kór lezajlása és a gyógyítási folyamat úgy néz ki, hogy a melanoma elindul a szervezetben, elkezd terjedni, a sebészeten igyekeznek elébe vágni (a szó szoros értelmében): egyre nagyobb és távolabbi területeket szednek ki az élő szövetből. Olyan ez, mint egy üldözéses verseny, vannak szakaszok, amelyek átlépésével változnak a túlélési esélyek. Amikortól a melanoma bejut a nyirokrendszerbe, az ötéves túlélési esély 40 százalék a statisztika szerint. Amikor ezt a szintet elértem, az arányt nem igazán tudtam hova tenni, mert buktam már el 99 százalékos helyzeteket és jöttem már ki jól szinte esélytelen helyzetekből is. Érdekes módon, ahogy romlottak a kilátások, úgy nőtt bennem az elszántság és a „csak azért is” életérzés.

A minősített eset

A nárcisztikus énrészem kimondottan sértőnek érezte a lehetőséget, hogy egy elszabadult anyajegy sikerrel törhet az életemre. Ez a rétegem mindig is katartikus és hősies véget vizionált, szépen bevilágítva, megható kísérőzenével megtámogatva, széles néprétegek elismerését kiváltva. Amikor megtudtam, hogy a melanoma a legagresszívebb rákfajta, ez az énrészem némileg azért megnyugodott.  
A leginkább zavarba ejtő dolog ebben az egészben talán az, hogy az életemre törő kór nem kívülről érkezett, nem vírus vagy bacilus, hanem felségterületen belül született, mondhatni létrejöttétől kezdve a részem. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a kialakult helyzet olyan, mint egy polgárháború. Az elmúlt korok meghatározó betegségei (pestis, kolera, spanyolnátha) az egyént a közösségben érték és gyakran isteni büntetésnek minősítették azokat, míg a rákot inkább önmagunk feletti ítélkezésnek tartjuk. Ez a széles körben elterjedt rák- mítosz azt állítja, hogy az egyén maga okozza betegségét, amiben kimondatlanul ott van, hogy meg is érdemli a „büntetést”, mert rosszul viselkedett. Részemről nem vagyok hajlandó erkölcsi kérdést csinálni ebből az állapotból, és elhelyezni egy „büntetés-jutalmazás” koordináta rendszerben, mert nem hiszem, hogy bárki emberfiának joga lehetne a moralitás talajáról ítélkezni felettem, beleértve saját magamat is. 

Úgy érezte, szabadon él

A rákos sejtekből hiányzik a növekedést visszafogó mechanizmus, gátlás és fék nélkül növekednek, nem működnek együtt a szervezet többi részével, ezért aggatnak rájuk olyan mellékneveket, hogy „rosszindulatú” és „agresszív”. Ezekkel a minősítésekkel kezdettől fogva problémám volt. Az egyértelmű volt számomra, hogy az élő szervezet szempontjából (ami jelen esetben én lennék) halálos fenyegetést jelent ez a deviáns magatartás, és haladéktalanul meg kell állítani ezt a folyamatot. Viszont a rákos sejtek működési elve, motivációja nagyon is foglalkoztat, mert ennek megértése segítség lehet az egyensúlyi állapot visszaállítása során.
Megpróbáltam empatikusan fordulni a kór felé, beleélni magam a helyzetébe. Ekkor ugrott be, hogy a sejtburjánzás pont úgy viselkedik, mint egy zabolátlan, feleselő kamasz punk srác (aki én is voltam az adott életszakaszban), aki lázadozik a készen kapott szabályrendszer ellen és ösztönösen felrúgja azt, ha szűknek érzi a kereteket. Egy „életre éhes kis szörnyeteg”* tele energiával, tetterővel, ami kétség kívül baromi idegesítő fásultabb környezetének, de rosszindulatúnak nem mondanám.
Ha további párhuzamokat keresek, a működési elv hasonlatos a civilizációnkhoz is, ami szintén korlátlan növekedésre van beállítva. Ha egy gazdaság GDP-je nem a pozitív tartományban van, megkondulnak a vészharangok és recesszióról beszélünk. Még a visszafogottabb stratégák is fenntartható fejlődésről beszélnek, a fenntartható stagnálás kifejezés eretnek gondolatnak minősül széles körben. Szóval gazdasági berendezkedésünk és társadalmunk úgy viselkedik mint Tigris a Micimackóból, aki a fán csak felfele tud mászni, lefele képtelen. Ezt a karaktert nem nevezném agresszívnek, inkább szimplán csak bolondnak, bár minden csak nézőpont kérdése.

Érzéstelenítve

Amikor megkaptam a diagnózist, az olyan érzés volt, mint amikor a repülőgép hirtelen süllyedni kezd, rémület és pánik lett úrrá rajtam... az idő belassult körülöttem és bennem, bár ez a valóságban csak néhány másodperc lehetett. Aztán amikor visszatértem a hétköznapi érzékelési zónába, már azon kaptam magam, hogy „túlélő” üzemmódba kapcsoltam. Az érzéseim mintha egy képzeletbeli üvegfal mögé kerültek volna, és hideg fejjel, szinte robotszerűen cselekvési terveket szövögettem, és elkezdtem a kezdő lépéseket abba az irányba, ahol a kiutat reméltem. Az is egy zuhanásszerű élmény volt, amikor kiderült, hogy a melanoma bejutott a nyirokrendszerbe: hasonló, mint a diagnózis ismertetésénél, csak mintha egy mélyebb aknába kerültem volna. Számomra megdöbbentő volt az a tény, hogy milyen gyorsan hozzá lehet szokni korábban elképzelhetetlen helyzetekhez is. Átmeneti szállásnak berendezhető a bányászbéka feneke alatti terület is, ahol mint kiderült, új univerzumok nyílnak. Bár az innen való kiút megtalálásához szükséges volt annak a ténynek az elfogadása, hogy ott vagyok, és csak amikor ez megtörtént, akkor indulhatott el a kilábalás. Kimondottan zavart, hogy fogalmam sincs, mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban, pont én, aki folyton az érzelmek megélésének szükségességéről beszélek. Fókuszálás technikával óvatosan közelítettem ehhez a rejtett csomaghoz, mert azért sejtettem, hogy ennek a zárolásnak funkciója van, a pszichém csak annyi érzést enged a felszínre, amennyi az adott helyzetben szükséges és amennyit képes vagyok feldolgozni. Először a félelem bukkant fel, nyomában a düh, és amikor magát a rákos sejtet idéztem meg magamban, forróságot éreztem és belső képben egy tűzgolyó jelent meg, aminek fekete, repedező, kérges felülete van.

Tájkép csata után

Közben az üldözéses versenyben is fordulat történt, a sokadik műtét során sikerült a terjedő ráksejtek elé kerülni és elvágni az útjukat, a legutóbbi tudásom szerint pedig a nyirokrendszer mostanra már tiszta. Bár ettől még a véráramban jelen lehetnek és aktivizálódhatnak a ráksejtek mint a kibiztosított, de fel nem robbant második világháborús bombák a Duna mélyén, de ennek esélyét csökkenteni lehet gyógyszeres kezeléssel. A történtek feldolgozását is végzem további fókuszolás gyakorlatokkal, levonom a tanulságokat, ezt a robbanásra kész energiát igyekszem olyan mederbe becsatornázni, ahol pusztítás nélkül is van kifutási lehetősége, sőt, ha egy mód van rá, akkor megfelelő irányba állítva akár még a teremtő oldalát is megmutathatja.

* idézett dalszöveg: Kiss Laci (Európa Kiadó: Ez csak egy éjjel)