Több mint két hete függesztettem fel a kávé fogyasztást. Kísérletképpen annak járok utána, hogy mi lehet a koffein működési elve, mitől van ekkora hatása rám és számos embertársamra. Mi a kávé utáni sóvárgás természetrajza, mit pótol és mit hivatott elfedni.

Gyakran tapasztalom, hogy ébredés után jelen van bennem az álom érzete úgy, hogy semmit se tudok felidézni abból, hogy konkrétan mi volt a történése, kik szerepeltek benne. Viszont valahogy a lényege és az összes viszonyulásom hozzá ott van a zsigereimben. Még az is megvan lényeges volt e a tartalma, viszont szóban nem tudok megfogalmazni belőle semmit. Idővel a napi események részletei kapcsán ugranak be az álom konkrétumai darabonként és egyszer csak összeáll mi is volt a történése. A szavakba öntött megfogalmazás előtti információ csomagot hívjuk átélt érzetnek.

Nemrég kísérletbe fogtam, időlegesen felfüggesztem a kávé ivást. Az indokokról az előző írásban beszéltem. A lényeg, hogy folyamatosan figyelem magam, szomato-fókusz gyakorlatokkal igyekszem felfejteni, mi lehet az oka a kávéhoz való szenvedélyes ragaszkodásnak. Az továbbiakban az első napok tapasztalatit osztom meg.

Úgy döntöttem kísérletbe vágok, időlegesen teljesen megvonom magamtól a koffeint és megfigyelem mi történik bennem ez idő alatt. Minderről naplót fogok vezetni és ezen a blogon megosztom a tapasztalatokat. Mivel szomato-fókusz tréner vagyok, a megfigyeléseim a testérzetek irányából fogják megközelíteni ezt a hatalmas érzelmi csomagot amit a kávé iránt táplálok. Ezt a viszonyulást nevezhetjük költőien szenvedélynek, de egyszerűbb megfogalmazásban hívhatjuk nyugodtan függőségnek is. Mert ezen nincs mit szépíteni.

A múlt század közepén többekben felmerült a kérdés, vajon mitől kudarcos és mitől sikeres egy terápia? A legnyugtalanítóbb tapasztalat az volt, hogy a spontán állapotjavulások számaránya közel megegyezett a pszichoterápiában elért gyógyulásokéval. Tehát úgy tűnt, maga a műfaj létjogosultsága is gyenge lábakon áll.

Mélyen megérintett, amikor először találkoztam a fókuszolással mint önismereti módszerrel: a zsigereimben éreztem, hogy mindig is ezt kerestem. Hasonlatos volt ahhoz a pillanathoz, amikor gyerekként belefutottam a punk zenébe. Mellbe vágott őszintesége, mélyről fakadó zsigeri, sodró ereje, merészsége.

Korábban nagyot ment a közösségi oldalakon a Yamamoto Hashima nevű neurológusnak tulajdonított fenti kép. A mém azt ígéri, hogy nézése közben bemérheted a stressz szintedet. Ha teljesen nyugodt vagy, akkor ez egy állókép, viszont ha feszült vagy, megindul, ha pedig úgy mozog, mint egy hullámvasút vagy egy körhinta, akkor valószínűleg mentális problémáid vannak. Úgy gondolom, ezek a dolgok egy kicsivel összetettebbek, nézzük meg, mi igaz belőle.

Egy előző írásomban azt taglaltam, hogy az empátia és a szimpátia nem szinonima, sőt empatikusak lehetünk olyan megnyilvánulás irányába is, ami számunkra ellenszenves, vagy egyenesen az életünkre tör. Ez nem zárja ki a hatékony önvédelmet, sőt segítségünkre lehet az ellenfél motivációinak a megértéséhez, ezzel a tudással megtámogatva pedig előnyre tehetünk szert. Amikor ezeket a gondolatokat leírtam, még nem sejtettem, hogy az elgondolást hamarosan valós vészhelyzetben is kipróbálhatom.

Meditáció, relaxáció, hipnózis... bár ezek a fogalmak olyan halmazokat képeznek, melyeknek van közös metszéspontjuk, érdemes tisztázni mikor, miről van szó, mik a hasonlóságok és a különbségek közöttük.

Gyakran merül fel az unalom a meditáció gyakorlásával kapcsolatban mint ellenérv. Aki így gondolja, még biztosan nem próbálta ki az „erős vállalás” technikát, amiben a gyakorló nem kevesebbet ígér meg magának, mint hogy az egy órás meditációs ülés alatt végig mozdulatlan marad. Akárhogy fáj, zsibbad, szúr, viszket, nem változtat egy centit sem kezdeti testtartásán.