A múlt század közepén többekben felmerült a kérdés, vajon mitől kudarcos és mitől sikeres egy terápia? A legnyugtalanítóbb tapasztalat az volt, hogy a spontán állapotjavulások számaránya közel megegyezett a pszichoterápiában elért gyógyulásokéval. Tehát úgy tűnt, maga a műfaj létjogosultsága is gyenge lábakon áll.

Számtalan elemzés és kutatás után arra jutottak, hogy a sikeres terápia nem az alkalmazott módszeren múlik. Ugyanis többféle irányzat, iskola fut párhuzamosan, némelyikük szinte szöges ellentéte a másiknak, vagy legalábbis teljesen máshova helyezi a hangsúlyt. A jungiánusok például döntően a tudattalan tartalmakkal foglalkoznak, míg a behaviorista irányzat szerint az emberi viselkedés külső hatások révén alakul ki, és tanulás révén alakítható. Annak ellenére, hogy mennyire különböző elveket vallanak az irányzatok, úgy tűnt, tökéletesen mindegy, melyiket alkalmazzák, nem ez a siker kulcsa, hanem a kapcsolat minősége kliens és terapeuta között. Ezt a vonalat tovább vizsgálva az is kiderült, hogy a kliens önmagával való kapcsolata is döntő tényező. Vagyis az az állandó, hogy mennyire tudja felismerni érzéseit, érzelmeit, ezeket meg tudja-e különböztetni a gondolataitól és mennyire van élő kapcsolata a teste jelzéseivel. Ha ezek a dolgok hiányoznak, szinte biztosan kudarcra van ítélve mindenféle terápia, önismereti munka, és az egész nem más mint kidobott pénz. Viszont jó hír, hogy ezek a képességek elsajátíthatók, tanulhatók, ennek támogatására jött létre a self-empathy módszer. Mert jelenleg úgy állunk, hogy az iskolában megtanulunk írni-olvasni, számolni, de arról, hogy mihez kezdjünk, ha dühösek vagyunk vagy félünk, vagy egyáltalán hogyan tudjuk beazonosítani az érzelmeinket és érzéseinket, ehhez nem kapunk segédanyagot. A család és a társadalmi környezet is inkább ahhoz ad mintát, hogyan söpörjük ezt az egészet szőnyeg alá.

„Idegen vagy, aki valahogy itt rekedt”
Talán akkor kezdődhetett ez a tragikus folyamat, amikor elidegenítettük magunkat a környezetünktől, a természetet valami rajtunk kívül álló dolognak nyilvánítottuk. Kiemeltük magunkat és az általunk teremtett dolgokat már nem tekintettük a természet részének... Pedig nem gyúrtak minket más anyagból molekulárisan, alkotóelemeit tekintve a világ egy és oszthatatlan, nem képezünk szigetet benne. Ennek az elkülönültség érzésnek már csak következménye, hogy a civilizált ember idegennek érzi magát a fizikai valóságában. A legtöbb vallás is erre az érzésre kínál gyógyírt. Feltételeket szabva, hogy mit igen és mit ne csináljunk, azt ígérik, hogy eljuthatunk valós közegünkbe, ahol maradéktalanul boldogok lehetünk, és véget ér számkivetettségünk. Hogy kizártuk magunkat a természetből, az magában hordozza elidegenedésünket a többi élőlénytől, beleértve a többi embert is. A sort folytatva legvégül pedig elidegenedtünk saját magunktól is. Mostanra elértünk oda, hogy végig lehet vinni egy egész életet úgy, hogy közben az egyénnek nincs valós kapcsolata önmagával, nem marad magára az érzéseivel, belső hangjával, mert a civilizáció rengeteg menekülőutat kínál „kikapcsolódásra”, erre van beállítva az árutermelés és a komplett szórakoztató ipar.

Szelektív érzéstelenítés
Ha a szervezetünk jelzéseit ignoráljuk, vagy elkezdünk szelektálni közöttük, és a nem tetsző érzéseket, érzelmeket elutasítjuk, nem fordulunk feléjük empatikusan, elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal és ezáltal a nagy egésszel is. Míg egy párkapcsolatban, ha valami nekünk nem tetsző történik, rácsapjuk az ajtót a másikra, vagy tüntetőleg nem halljuk meg, amit mond és nem is szólunk hozzá, önmagunkkal szemben ugyanígy viselkedünk, amikor valami elterelő tevékenységet végzünk. Faképnél hagyjuk, megtagadjuk valónkat. Ha az ember kitapasztalja, hogyan érzéstelenítsen, megtalálja a módját, hogy már a megszületése pillanatában „megölje” lelki fájdalmát, akkor megvan a veszélye, hogy egy idő után már semmit sem fog érezni, nem lesz valós kapcsolata és bármit megcsinálhat önmagával és másokkal is. Elveszti az empátiát önmaga és a környezete iránt, mert nincs, ami riasztana, hogy rossz úton jár. A negatívnak tartott érzelmek őszinte barátnak tekintendők, mert fontos tanácsadók, ezért önsorsrontás elüldözni őket. Bár megfelelő haladási irányt nem mutatnak az úton, de a behajtani tilos táblákat pontosan és megbízhatóan helyezik el.

Empátia önmagunkkal = önzés?
Az elidegenedés feloldásának kulcsa nem a környezet megváltoztatásában rejlik, hanem az önmagunkhoz való viszony átértékelésében. Mert úgy bánunk magunkkal, ahogy velünk bántak kiskorunkban és ezen sémák mentén fogunk viszonyulni a környezetünkhöz is, azt adjuk, amit kaptunk. Ezek a minták tapasztalataim alapján döntő többségben erőszakon és elnyomáson alapulnak.
Ennek a negatív spirálnak a megállítása és visszafordítása lehetséges, de ezt az önmagunkkal való viszony átalakításával érdemes kezdeni. Ha megtanulunk empátiával fordulni lényünkhöz, tetteinkhez, érzéseinkhez, a külvilággal való viszonyunk is meg fog változni. Fordítva sajnos nem működik, ha elhatározzuk, hogy „jók” leszünk, erőszakmentesek, elfogadók és empatikusak a környezetünkben lévőkkel, de önmagunkkal továbbra is kegyetlenül bánunk, akkor a „jó” viselkedésünk üres lesz, csak egy halvány máz, ami bármikor leolvadhat. Tehát ha empatikusak vagyunk magunkkal, akkor az korántsem önző cselekedet, sőt ennek pozitív hatásai minden élőlényre kihatnak. Ha sikerül önmagunkkal erőszakmentesen kapcsolódni, akkor ez a külvilággal is menni fog, természetes módon, erőlködés nélkül.

Az empátia önmagunkkal tanulható, ezáltal visszatalálhatunk belső hangunkhoz és visszakapcsolódhatunk a nagy egészhez. A self-empathy módszer lépésről lépésre végigkísér ezen az úton. Fókusz módszerrel és kontemplatív gyakorlatokkal újra valós kapcsolatot teremthetünk önmagunkkal, és az érző világgal.