10 napon keresztül napi 10 óra meditáció. A résztvevők végig vállalják a „nemes csendet”, azaz némák maradnak, és az élőlényekkel kapcsolatban mindenféle kommunikációs csatornát kerülnek, beleértve a jelbeszédet és a szemkontaktust is.

Amikor jelentkeztem a kurzusra a tanulási vágy mellett erős volt bennem a kíváncsiság is, érdekelt, hogyan reagálok egy ilyen extrém szituációra. Volt még egy adag sznobizmus is a motivációban, meditáló körökben gyakran felmerült beszélgetések alatt a Vipassana 10 nap, és a nekem szegezett kérdésre, hogy voltam e már, mindig is szerettem volna egy magabiztos félmosoly kíséretében azt felelni, hogy természetesen igen.

45 nő és 45 férfi vehet részt egy kurzuson, a nemek végig el vannak határolva egymástól, magas paravánok által kijelölt útvonalak vannak kiképezve külön a nőknek és külön a férfiaknak, hogy még véletlenül se találkozzanak. Mindössze 4 ember távozott idő előtt, volt, aki hisztérikus rohamot kapott, bár a „bekattanás” megítélése átértékelődött bennem, szerintem a pánikszerű menekülés teljesen érthető és „normális” reakció lehet egy ilyen szélsőséges szituációban.

 A jelenben lenni

A pillanat megélésének fontosságáról annyi helyen olvastam, hogy már teljesen evidenciaként tekintettem rá, mondhatni közhelynek tartottam annak ellenére, hogy a hétköznapokban ennek gyakorlását, rövid szakaszoktól eltekintve, egyáltalán nem gyakoroltam. A mindennapokban leginkább a jövőben tartózkodtam tartósan. Utaztam, de már a célpontnál szerettem volna lenni, mire oda jutottam már azt tervezgettem milyen lesz a következő programponton, emellett gyakran rágódtam a múlton, de a jelen többnyire kicsúszott a kezeim közül.

Ugyanis a kurzus alatt 1 órás meditációs ülések követik egymást, a köztes időben sem történik hatalmas változás. Lehet sétálni, de a mozgástér korlátozott, elég gyorsan kiismerhető a környezet, a kullancsok miatt nem jó ötlet feküdni a fűben, szóval a szünetekben is maradnak az ülések. Teljes kommunikációs blokád van végig, szóval tilos mindenféle kontaktus a többi emberrel, a telefonok és az összes telekommunikációs eszköz elzárásra kerül, írni, olvasni sem szabad. Tehát a résztvevők gyakorlatilag némán ülnek szinte végig, a környezetben történnek csak apró változások. Egy ilyen szituációban teljesen értelmetlen az eljövendő eseményre várni, mivel a közeljövő előreláthatóan nem fog változást hozni. Ugyanaz lesz, mint ami az adott pillanatban már van, a környezetben lesznek apró eltérések. Így a résztvevő néhány nap után ténylegesen a pillanatban fog élni elengedve az eljövendő események várását és tervezését ugyanúgy, mint a múlton való tépelődést.

A tényleges és valóságos kikapcsolódás nagyon hasznosnak bizonyult, visszatérve hétköznapi világomba más szemmel láttam a környezetemet és önmagamat, és ez a szemléletváltás tartósnak bizonyult.