A címadás igencsak kockázatos, és csak remélem, hogy sátánistákon és felháborodott keresztes lovagokon kívül mást is kattintásra ingerel. A „Sympathy for the Devil” című klasszikusra való utalással egy széles körben elterjedt tévhitet szeretnék eloszlatni, nevezetesen azt, hogy az empátia és a szimpátia rokonértelmű szavak.

Pedig az együttérzésnek egyáltalán nem feltétele a pozitív tartalmú viszonyulás a másik félhez, nem tartalmaz semmiféle értékítéletet, mivel az érzések egyszerűen csak vannak, nem tudjuk irányítani őket, maximum érzéstelenítés lehetséges tudatmódosító szerek segítségével. Bár ezúton is csak a kommunikációt zavarjuk össze, a kiváltó tényezők és a jelek ugyanúgy érkeznek, a hatásukat változatlanul kifejtik, csak időszakosan nincs róluk tudomásunk. Szóval az érzések felett senkinek sincs hatalma, tartalmukat nem tudjuk befolyásolni (csak a figyelem elterelése lehetséges), ezért nem is tehető felelőssé senki amiatt, hogy mit érez, vagy mit nem. A „NEMpatikus” szemlélettel megfogalmazott kijelentések dobogós helyezéséért erős a verseny, de valószínűleg a:

– „Rosszul érzed!”
kijelentés az örök aranyérmes, megelőzve az:
– „Örülnöd kellene, más a te helyedben...”
– „Irreális úgy érezned, hogy...”
kezdetű mondatokat. Az együttérzés viszont nem más, mint kommunikációs csatorna, lehetőség, hogy valóságosan együtt legyünk a másikkal. Kilépve az előítéletek és sémák torzította tévképzetekből, egyszerűen csak meglátjuk azt, ami tényleg van.

Az empátia tehát nem állásfoglalás, nem kegy, amit jutalomként adunk, és büntetésképpen nekünk nem tetsző dolgot tapasztalva megvonunk, hanem lehetőség a dolgok megértésére. Ha empatikusan fordulok egy olyan emberhez, aki ártott nekem, vagy megbántott, rálátásom lesz arra a helyzetre, amikor ő a bántás és nem bántás közül a számomra előnytelen lehetőséget választotta. Így megérthetem a késztetéseit, amit később adaptálhatok más helyzetekre, akár saját magammal kapcsolatban is, ilyen módon időben felismerhetem azokat a tendenciákat, amik mellékvágányra vihetnek. 

A sajnálat vagy a szánalom szintén gyakran merül az empátia szinonimájaként, pedig az együttérzéshez egyik sem követelmény, maximum annak következménye lehet, de adott pillanatban, amikor az együttérzés létrejön, nincs értelmezés és minősítés, az adott állapot elhelyezése egy jó-rossz koordináta rendszerben, egyszerűen csak együtt vagyunk a másikkal abban a helyzetben, amiben éppen van. Miután kapcsolódtunk a másikhoz és átérezzük azt, ami ténylegesen van, a figyelmet magunk felé irányítva tudatosíthatjuk, milyen érzéseket/érzelmeket váltottak ki belőlünk az átéltek, de ez már a saját világunkon belül van, kilépve az empatikus együttlét kereteiből. 

Az értékítélet nélküli empatikus látásmód – ha megvalósul – nem csak egy szerep, ami előhúzható alkalomadtán, hanem világnézet. Felmerül a kérdés, hogy megéri- e felvállalni ezt a nézőpontot, hiszen rendkívül fárasztó és kétség kívül ez a göröngyösebb út. Ez választás kérdése ugyanúgy, mint a MÁTRIX című filmben felkínált kék vagy piros kapszula esetében. Az egyik megtart a „normális” kerékvágásban, a másik viszont a valóság megismeréséhez vezet. Mindkét alternatíva legitim és választható. Ha a kéket választjuk és csak a nekünk tetsző tényezőket tüntetjük ki empatikus figyelemmel és a kellemetlenebb dolgokat ignoráljuk, féloldalas lesz a világlátásunk, egy lábon fogunk állni a stabil kettő helyett, és így óhatatlanul valamiféle mankóra lesz szükségünk, ami függőséget jelent. Ha viszont sikerül letenni a rózsaszín napszemüveget, és az árnyékban lévő dolgok felé is figyelemmel tudunk fordulni – akkor is, ha ezek a sötétebb tónusú tényezők aktuálisan belőlünk fakadnak –, megtapasztalható a valóság úgy, ahogy van, így kilépve a tagadásból megnyílik az út a változtatás felé.