Minden életszakasznak megvan a maga jellemző „társasági eseménye”: fiatalon többnyire esküvőkre voltam hivatalos, aztán jött egy időszak, amikor inkább temetésekre kaptam értesítőt, mostanában ismét inkább az esküvők vannak előtérben, és gondolom a sorminta így is fog folytatódni.

Évekkel ezelőtt a magyar Jim Morrison, azaz Őz Zsolt (ha Komár a magyar Elvis, akkor nem is tűnik erősnek a párhuzam) temetésén róttam le tiszteletem, és a szertartás egyben alkalmat adott a számadásra. Őz és a Doors énekese közötti hasonlóság nem a külsőségekben mutatkozott meg (nagyon nem), hanem kisebb részben az istenadta tehetségben és nagyobb részben a megátalkodott, önpusztító rock’n’roll művelésében.

Még egy kört!

Megismerkedésünkkor éppen a pultot támasztottam, túl voltam a második sörön, ami köztudottan választóvonal. Amikorra eljutottam idáig, a gondjaim (ha voltak) elillantak, és már csak egy kínzó kérdés várt válaszra: folytassam sörrel, röviddel kísérve, vagy térjek át a vörösborra? Éppen ezen a sorskérdésen filozofáltam, amikor Zsolt is megjelent a pultnál, és megtörve a feszült csendet, kért egy unikumot. Valami kísérőt hozzá? –kérdezte a csapos. Igen, még egy unikumot! - jött a határozott válasz. Látható volt, hogy ennek a srácnak komoly szándékai vannak önmaga elpusztítását illetően, és nem fog bajlódni a nyugdíjtakarékossági számlával. Mindig is lenyűgözött az elszántság és a kitartás párosa, irányultságtól függetlenül. Az energia az energia.
Az alkoholizmus nem mondható izgalmas sportágnak, nagyon kiszámítható, viszont végtelenül stresszes, nincs hétvége, pihenőnap és teljes embert kíván. Zsolt is hozta a papírformát, ő is ugyanúgy alulmaradt az alkohollal folytatott egyenlőtlen küzdelemben, mint mindenki más, aki komolyan elköteleződik e foglalkozás mellett.

Ha valaki elmegy…

A búcsúztató beszédben elhangzott egy mondat, miszerint: “Őz Zsolt nagykanállal ette az életet”. Ezen a kijelentésen ott is fennakadtam, és később sokat gondolkodtam rajta. Valamiért a nagyivókat az élet szerelmeseinek nyilvánítják sokan, pedig szerintem pont az ellenkezője igaz. Aki rendszeresen és sokat iszik alkoholt, pont hogy menekül az élet elől, részlegesen (és részegesen) kivonja magát a forgalomból, szünetet kér, menedéket. Az alkohol elsősorban idegméreg, ami manipulálja a kommunikációt az érzés-érzelem-gondolat háromszögben. Pedig ha valaki tényleg szereti az életet, akkor azt a teljességében akarja megélni, nem válogat ki részeket belőle úgy, hogy öröm, vidámság jöhet, szomorúság, félelem nem. Ezek a dolgok csomagban jönnek, nem is lehet szétszedegetni őket, mert minden érzelem vegyes. Vagyis lehet, de csak erőszakkal, és annak sosincs jó vége. Képzeljünk el egy olyan kapcsolatot, ahol az egyik fél azt mondja, hogy tetszik a lábad, viszont a karod nem, azt látni se akarom, és szeretlek, ha vidám vagy, viszont ha szomorú, akkor ne kerülj a szemem elé. Ebből nem lesz egészséges kapcsolat és ez ugyanígy igaz önmagunk viszonyában is. Ha nem tudjuk elfogadni, nem tudunk empatikusan együtt lenni az összes érzelmi állapotunkkal, akkor diszharmonikus lesz a kapcsolatunk önmagunkkal.
Előfordulhat olyan eset, hogy valaki olyan nagy lelki súlyokat cipel, hogy elviselhetetlennek látja az életet, és minden alkalmat megragad, hogy kivonódjon belőle, de ez eltávolodás az élettől, ne hívjuk hedonizmusnak. Őz ironikus módon a Vidámpark zenekar frontembere volt, belinkelem tőlük a számomra legkedveseb dalt, a nosztalgikus/mélabús Őszi sanzont, amit már átitat a „pusztulás szolid mámora”, és előrevetíti a szomorú véget.
Nyugodj békében Őzike!