Az újszülött úgy érkezik a világra, hogy már az alapcsomagban benne van az érzelmek felismerésére és kifejezésére való képessége, tehát ez nem igényel semmiféle tanulást. Szükség is van rá, hiszen a csecsemő érzelmek kifejezésével kommunikál, küld üzeneteket hogyléte felöl a külvilágnak, amiből az anya leszűrheti, mire van aktuálisan igénye a jövevénynek.

Viszont a kezdetektől ott vannak a szülők elvárásai és igényei is, amiket érvényesítenek is: arra kondicionálják a gyereket, hogy rossz érzéseit lehetőleg ne fejezze ki, magyarán ne bömböljön, mert az nagyon idegesítő tud lenni. Aztán a külvilág, azaz a társadalom is óhatatlanul beszűrődik, jönnek látogatni rokonok, barátok, meg idővel ki kell lépni az utcára, emberek közé menni, ahol már a társadalmi közmegegyezés alapján sem igazán tolerálható a rosszérzések nyílt kimutatása, pláne üvöltéssel kifejezve. Mindezek hatására a szülők azon vannak, hogy a gyerek fejébe verjék (szerencsésebb esetben csak ráutaló magatartással), hogy nem szabad minden érzést szabadon kimutatni, bizonyos dolgokat illik elrejteni.

Társadalmi szerződés

A jövevénynek kezdetben határozott benyomása és véleménye van az emberekről, nagyon jól érzékeli és használja az érzelmeket, ami konfliktusba kerülhet a családon és a társadalmon belül elfogadott és jóváhagyott érzelmi eszközrendszerrel. Viszont az épülő elmében viszonylag gyorsan leesik, hogy őt táplálni kell, egyedül életképtelen, szüksége van a külvilágra és az ahhoz való alkalmazkodásra.
Így létrejön a kimondatlan és láthatatlan szerződés gyermek (a továbbiakban mint Megbízó) és szülők (továbbiakban mint Megbízott) között, miszerint:

A Megbízó vállalja, hogy
- korlátozza a Megbízott számára zavaró és negatívnak minősített érzelmeinek hangos megnyilvánulásait, különös tekintettel az üvöltésre, sírásra.
- Ezzel párhuzamosan ráerősít a cuki gügyögésre, mosolygásra, huncut kacagásra, ha úgy érzi, ezt várják el tőle. Erre különösen odafigyel, amikor a Megbízott társadalmi közegbe helyezi, és ott nem akar beégni vele, sőt, lehetőség szerint büszkén akarja mutogatni.

Mindezek ellentételezéseként a Megbízott vállalja, hogy a Megbízót
- táplálja és a túléléséhez szükséges feltételeket biztosítja,
- továbbá igyekszik nem kidobni az ablakon, akármennyire is erős késztetést érez erre időnként. Legalábbis megígéri, hogy tettének esetleges végrehajtása előtt elszámol háromig.

A szerződés esetenként kiegészül egyéb záradékokkal, vannak családok, ahol a düh kinyilvánítása is tilos, sőt előfordul, hogy az öröm megélését is titkolni kell.

Érzelmi vakság

Később az iskolai környezet sem támogatja az érzelmek kimutatását. Majd eljutva a felnőttkorba, megtanuljuk, hogy biztonságosabb „kőarccal” viszonyulni a külvilághoz, mert dühünk eszköztelenségünkről árulkodhat, szomorúságunk gyengének láttat, a félelmet sokszor a gyávasággal párosítják, örömünk kimutatásával meg idiótának látszódhatunk. Idővel sikerül az összes érzelmet eltakarni a külvilág elől, előfordul, hogy a színjáték annyira jól sikerül, hogy a szerep ráég a színészre, és bekövetkezik az érzelmi vakság kifelé és befelé egyaránt. Ez sajnos azzal jár, hogy elvész a valós kapcsolat lehetősége önmagunkkal és a külvilággal is, ami elég keserves dolog, viszont jó hír, hogy az erre való képesség visszaszerezhető meditációval, fókuszolással és kontemplációs gyakorlatokkal.