Gyakran merül fel az unalom a meditáció gyakorlásával kapcsolatban mint ellenérv. Aki így gondolja, még biztosan nem próbálta ki az „erős vállalás” technikát, amiben a gyakorló nem kevesebbet ígér meg magának, mint hogy az egy órás meditációs ülés alatt végig mozdulatlan marad. Akárhogy fáj, zsibbad, szúr, viszket, nem változtat egy centit sem kezdeti testtartásán.
Az erős vállalást a Vipassana elvonulás során tanultam meg (erről már korábban írtam). Röviden: a gyakorlat 10 napig tart, napi 10 óra ülő meditációt jelent, a résztvevők vállalják, hogy a kurzus teljes idejében némák maradnak és más kommunikációs csatornát is kerülnek a többiekkel, még a szemkontaktust is. Nincs részvételi díj, a végén felajánlást lehet tenni. Ez a pont eleinte zavart, szerettem volna konkrét összeget hallani, vagy legalább látni számokat, milyen költségekkel jár az ellátás (alvóhely, étel-ital, háttér személyzet), hogy kalkulálni tudjak az elszámolásnál és egálban legyünk, nehogy úgy érezzem, keveset adok.
Időközben megvilágosodott, mi értelme van ennek az egésznek... A résztvevő nem a saját költségeit fizeti, hanem a következő tábor költségeihez járul hozzá. Így a megtapasztalás az az élmény, hogy az elvonulás ideje alatt (a ruháimon kívül) semmi sem az enyém. Az alvóhelyet, a táplálékot, a környezetet ajándékba kapom, és ez a tapasztalás az elvonulás ideje alatt kiterjedt egyéb területekre is, elsősorban az érzésekre. Tudatosult, hogy azokat is csak „kapom”, jönnek-mennek, nincs befolyásom, hatalmam felettük, így magamat azonosítani velük ugyancsak téveszme. Az érzéseket uralni ugyanúgy illúzió, mint az anyagi dolgokat birtokolni. A valóságban ezek a dolgok és a hozzájuk való viszony nagyon változó és illékony, ezért ragaszkodni hozzájuk teljességgel értelmetlen. Viszont ez nem nihilizmust vagy passzivitást jelent, az elengedés mellett a megengedés a gyakorló legfontosabb iránytűje. Nem menekül el attól, ami jön, az érzések 100%-os megélése a cél, akármilyen töltetű is az (legyen az kellemes, vagy akár fájdalmas).
Az „erős vállalás”
Az elvonulás alatt feladatokat kaptunk napról napra, ezek egymásra épültek, egymásból következtek. Nagyjából a teljes időtartam felénél volt az első „erős vállalás” ülés. Komoly kétségeim voltak, hogy menni fog-e a mozdulatlanság 60 percen keresztül, de nagyon érdekelt, hogyan reagálok egy ilyen extrém helyzetben, ezért nagy elszántsággal és „lendülettel” nekiültem a feladatnak.
Az első félóra eltelt valahogy, a gondok a második félidőben kezdtek el szaporodni (bár ez is csak feltevés, ugyanis szabály még, hogy a szem csukva marad, nem nézheted az órát). Azon kaptam magam, hogy egy rovar (valószínűleg hangya) elkezdett komótosan felfelé mászni a hátamon, alaposan körbejárta a fejemet, a bal fülembe többször visszament valamiért, majd kacskaringós úton haladva a jobb kezemet érintve távozott az ismeretlenbe. Ez idő alatt az érzések teljes tárházát megtapasztalhattam, a viszketéstől a kellemes bizsergésen át a csiklandozásig. Nem tudom a valóságban mennyi ideig tartott a „felfedezőút”, de nekem végtelennek tűnt, és minden másodpercére határozottan emlékszem. Megfordult a fejemben, hogy a tapasztalataim alapján megírom a „rovar Odüsszeusz” bolyongásai című több kötetes eposz ciklust, de később jobbnak láttam, ha ettől megkímélem az emberiséget. Van elég bajunk e nélkül is.
Empátia a fájdalommal
Ott az ülésben is fokozódtak a problémák, a hangya távozásával hirtelen üresség támadt, és észrevettem, hogy fokozódó fájdalmat kezdek érezni a a hátamban.
Mivel tenni ellene nem állt módomban, más lehetőség nem volt, mint együtt lenni vele és elmerülni benne, szálakra szedni és kielemezni, így alaposan kiismertem a fájdalom természetrajzát. Egy idő után feltűnt, hogy a fájdalom mellett és mögött rengeteg más érzés lapul, csak mivel az érzések adu ászáról van szó, ami minden mást visz, a hétköznapi életben ez fel sem tűnik. Pedig van itt még kíséretként lüktetés, forróság, hullámzás és bizsergés is, amik csak a környezet hatására kapnak negatív jelzőt, más összefüggésben lehetnek akár pozitívak is.
Ahogy a fájdalmat elemezgettem, szedtem darabjaira, arra eszméltem, hogy egyszer csak eltűnt, elpárolgott. Olyan volt, mint a hagyma, aminek a rétegei eltávolítása után nincs a közepén semmi.
Az óra leteltével, a pihenőidőben a fájdalom természetrajzán gondolkodtam. Mi ez? Érzés vagy érzelem? Testi vagy lelki jelenség? Érdekes módon valószínűleg mindegyik... egy nagyon gazdag és sokrétű megnyilvánulási formáról van szó. Akármennyire izgalmas jelenség is, elválaszthatatlan jó barátok azért nem leszünk, nem fogom direkt keresni, de azért elkerülni se akarom már mindenáron. A hétköznapi életben, ugyanúgy mint a gyakorlásban, fogadom mint vendéget, elismerem a létjogosultságát, meghallgatom mit üzen, mi a mondanivalója, majd útjára engedem.