Felnőttkorom küszöbén sokat utaztam stoppolva. Egyszer valahol egy nyugat-európai kisváros szélén ragadtam, gondoltam keresek egy vendéglátó egységet, ahol nyugodt körülmények között egy hideg ital társaságában átgondolhatom a továbbiakat.

Találtam is egy alkalmasnak tűnő objektumot, bementem és leültem, és míg a személyzetre vártam, nézelődni kezdtem, először az tűnt fel, hogy minden asztal és szék garnitúra más stílusú, meg is jegyeztem magamban, milyen érdekes, erősen eklektikus dizájnja van a helynek. A másik furcsaság az volt, hogy ágyak is voltak a teremben, ez is szokatlannak tűnt, de tetszett az ötlet, hogy fogyasztás közben, ha esetleg a kelleténél jobban eltompulok, lehetőség van egy kis alvásra… nagyon figyelmes és kedves ötletnek találtam, egyre jobban szimpatizáltam a hellyel. Idővel jött egy alkalmazott, kértem, hogy hozzon nekem egy jó hideg sört. A szimpatikus hölgy erre közölte, hogy hivatalosan nem teljesítheti kérésemet, egyrészt mert láthatóan fiatalkorú vagyok, másrészt meg ahol vagyunk, profilját tekintve bútor áruház és nem forgalmaznak szeszes italokat. Csalódásom határtalan volt, egy világ omlott össze bennem… szerencsére a történet végül kedvező fordulatot vett, az empatikus eladó látva kétségbeesésemet, felajánlotta, hogy menjünk hátra az irodákhoz, mert a privát hűtőben vannak italok, és abból szívesen megkínál.

Az észlelés csapdái

Vajon itt mi történhetett? Hogy nézhettem be ennyire a szituációt? Hogy érzékelhettem egy bútor áruházat sörözőnek (akkor még) teljesen józanul? A megoldáshoz az elme sajátságos felépítésébe kell betekintenünk. A világról alkotott képünk két forrásból táplálkozik: az érzékszervi tapasztalásból és az agyunkban tárolt, hosszú idő alatt összegyűjtött információkból.

Az érzékszervek (hallás, látás, ízlelés, érzés, szaglás) nyitott kapuk kifelé, minden egyes élőlény pont annyit érzékel a külvilágból, amennyire szüksége van a túléléshez, se többet se kevesebbet. Fizikai valóság egy van, de az egyedek alkotta kép minden esetben sajátságos. Egészen más világot érzékel egy vakond vagy egy sas, mivel érzékszerveik eltérő módon specializálódtak az evolúció során. Mi, emberek nagyon fejlettnek gondoljuk magunkat, pedig például a macskákhoz képest gyakorlatilag vakok és süketek vagyunk. Egy kutya csupán szaglás útján meghatározza fajtársa valós korát, családi és társadalmi helyzetét, mi erre képtelenek vagyunk. Az elefántok érzékelik és használják az infra-, a denevérek az ultra-hangokat, nekünk nincs olyan precíz beállítódásunk, hogy felfogjuk ezeket. Az észlelt világunk a teljes elektromágneses spektrumnak csak egy kis szelete, a rádióhullámok, röntgensugarak, gamma sugarak úgy haladnak át rajtunk, hogy észre sem vesszük, mert az érzékszerveink nem tudják észlelni őket, és ezekről is csak azért tudunk, mert képesek vagyunk olyan műszereket készíteni, amik észlelik ezeket. Ezekről így közvetve van valami fogalmunk, ha már tapasztalásunk nincs, viszont ez még a valóságos világnak még mindig csak egy kis szelete. Hatalmas az a terület, amit nem észlelünk, de a fogalmi rendszerünk is kevés, hogy egyáltalán elképzelésünk legyen róla. Ezt a területet természetfelettinek hívjuk, annak ellenére, hogy ez is a világmindenség elidegeníthetetlen része, elég nagyképűnek tűnik, hogy csak azért rekesztjük ki a természetből, mert kevesek vagyunk a megtapasztalásához.

Az értelmezés csapdái

Az agyunk tehát közvetett úton alkot képet, abból a kevésből dolgozik, amit az érzékszervek felfogni képesek. Itt máris erős torzítás történik, az információk fotonok és légsűrűség hullámok formájában mennek tovább, amik elektrokémiai jelekké alakulnak, ezek az agyi idegsejtek (neuronok) hálózatán cikáznak át, aminek hatására kialakul a külvilágról alkotott kép.

A tudatunk az évek során begyűjti az információkat és ebből létrehoz egy tárházat, amiből sablonokat gyárt, és ezeket alkalmazza. A külvilágot vizsgálva nem pásztáz át minden egyes részletet pontról pontra, hanem megfigyel néhány elemet és a precedens elv alapján kitölti a sablontárból a többit és eldönti, szerinte mit tapasztal. Így egy lazán összetákolt kép születik meg bennünk, a részleteket a pillanatnyi szükséglet szerint rendeljük hozzá. Ami szükségesnek tűnik az kiemelődik, ami nem, az üresen marad.

A világ csak az elménk szüleménye?

Tehát igazán objektív módon egyik élőlény sem tapasztalja a világot, minden faj olyan valóságot érzékel, amihez kifejlődtek az érzékszervei, továbbá az egyedeknek is eltérő képük van az elméjükben lévő sablonrendszer és fogalomtár szerint. Ez arra utal, hogy amit látni vélünk, kevésbé alapszik a látványon, sokkal inkább a már a fejünkben lévő korábbi tapasztalatok tárháza határozza meg. Mindenki a saját maga által generált valóságot látja, nem azt, ami valójában létezik. Valójában egy szimulációban élünk.

Bizonyos körökben elterjedt nézet, hogy a világ nem is létezik, csak az elménk teremtette káprázat szüleménye, ez viszont így nem igaz. Ha valaki ezt állítja, nyugodtan pofozzuk fel, majd vonjuk ki magunkat a felelősség alól, és terheljük rá az egészet, mivel ezek szerint ez az ő elméje, ő világa, ő kreálta magának az egészet, semmi közünk hozzá. A világ nagyon is létezik, tőlünk függetlenül, csak ami képünk erről az egészről van, az káprázat, több is, kevesebb is, mint a valóság, és teljesen szubjektív.