Ha meditációról van szó a médiában, illusztrációként többnyire egy hajszobrász modellnek ugyan tökéletesen alkalmatlan, de végtelenül szimpatikus, mosolygó ázsiai férfi szerepel színes lepelben, szertartásos kézmozdulattal, vagy egy tökéletes testű és teljesen szimmetrikus arcú nő ül szertartásos pózban. A környezet gyakran valami különleges és lélegzetelállító szépségű táj: tengerpart, vízesés, hegytető. Mindez azt sugallja, hogy valami kivételes dologról van szó, amit kivételes emberek művelnek, messze eltávolodva a mi szürke hétköznapi életünktől.

Szenvedély nélkül lehet élni, csak nem érdemes, suttogta a borospohárba alig kivehetően, szinte csak magának az asztaltársaságomban ülő úriember, amikor a tartós józanság mint lehetőség került szóba. Mindeközben viszont egyáltalán nem tűnt szenvedélyesnek, inkább végtelen tompaságot észleltem rajta. Pedig kijelentésével teljes mértékben egyetértek és a szenvedélyt alapvetően pozitív értelmű fogalomnak gondolom, annak ellenére, hogy természetesen van negatív tartalma is.

A címadás igencsak kockázatos, és csak remélem, hogy sátánistákon és felháborodott keresztes lovagokon kívül mást is kattintásra ingerel. A „Sympathy for the Devil” című klasszikusra való utalással egy széles körben elterjedt tévhitet szeretnék eloszlatni, nevezetesen azt, hogy az empátia és a szimpátia rokonértelmű szavak.

Eredetileg a meditáció nem hétköznapi embereknek lett kitalálva, hanem azoknak, akik a megvilágosodást tűzték ki célul, viszont a meditációs gyakorlat hasznunkra válhat a hétköznapi életben is.

Egy korábbi bejegyzés a módosult tudatállapotot taglalta, most ejtek szót a normálisnak nevezett rétegekről. Tudom, logikailag ezt kellett volna tárgyalni előbb, hogy világos legyen, mihez képest és mi módosul, amikor elhagyjuk a hétköznapi szintet. Szerintem azonban meditációs szempontból  felcserélhető a sorrend, és mint a korábbi írásból kiderül, egyáltalán nem vagyok biztos abban, melyik tudatállapot lehet az alapbeállításunk, a normális/módosult felállás viszont már hierarchizált állapotot, alá-fölérendelt viszonyt képez, ahol a normalitás alá rendeződik minden más. A horizontális elrendezés viszont nekem jobban tetszik, egymás mellett jobban látszódnak a dolgok önmaguk valójában.

A fogyasztói társadalom arra ösztönöz, hogy folyamatosan emeld a tétet. A nagyobb és a több mindig jobb elv alapján, a szendvicsed kérd nagyobb üdítővel, nagyobb sültkrumplival, költözz nagyobb lakásba, vegyél nagyobb vagy legalább újabb autót, birtokolj minél többet az anyagi javakból.

Felnőttkorom küszöbén sokat utaztam stoppolva. Egyszer valahol egy nyugat-európai kisváros szélén ragadtam, gondoltam keresek egy vendéglátó egységet, ahol nyugodt körülmények között egy hideg ital társaságában átgondolhatom a továbbiakat.

A XX. század hajnalán William James megalapította az első amerikai (pszichológiai) kísérleti laboratóriumot, de szívesen végzett kísérleteket önmagán is az akkor divatos kéjgáz nevű tudatmódosító szer segítségével. Egy komolyabb beszívás következtében arra a következtetésre jutott, hogy „köznapi, éber tudatunk, amit racionális tudatnak is nevezünk, csupán a tudat sajátos állapota. Emellett még számtalan más lehetséges tudatállapot is létezik, amelyeket finom, hártyaszerű válaszfalak különítenek el egymástól.”

Széles körben elterjedt nézet szerint az érzelmi manipuláció mindig kívülről jön, valaki vagy valakik át akarnak verni bennünket… pedig a dolog jóval árnyaltabb, a folyamat megértéséhez érdemes magunkba néznünk. 

A klasszikus meditációs ülésnek, amennyiben öt percnél többet szeretnénk egy helyben mozdulatlanul maradni, van néhány betartásra érdemes követelménye. Ha anatómiai felépítésünk és fizikai állapotunk megengedi, törekedjünk arra, hogy a térdeink mindig lejjebb legyenek, mint farokcsontunk (ugyanis így tudjuk a csípőnket magunk alá billenteni, biztos alapot szolgáltatva a gerincnek), ennek eléréséhez viszont mindenképpen ülni kell valamin. Jelen írás azt fogja taglalni, milyen lehetőségeink vannak a fenekünk és a talaj közötti tér kitöltésére.